Előadás prezentáció ITT
Filmfelvétel ITT
Az előadó nem irigyli a gazdákat, mert rengeteg területhez kell érteniük – kutatás-fejlesztéstől gépesítésen és fenntarthatóságon át a támogatási rendszerekig –, miközben termelniük is kell. Előadásában azt szeretné körbejárni, mit jelent a sokat emlegetett versenyképesség a gazdák szintjén egy gyorsan változó környezetben.
A klímaváltozásról sok szó esik, és ez mindenképpen olyan tényező, amivel mindenkinek foglalkoznia kell. Emellett radikálisan átalakul a politika: az EU-n belüli és a világpolitikai, valamint kereskedelempolitikai rendszerek változnak, de emiatt talán kevesebb figyelem jut a piaci változásokra. Márpedig a gazdának folyamatosan változó, akár radikálisan átalakuló piacokon kell boldogulnia, miközben a szabályozás, a források és a támogatási szabályok is változnak. Ebben a helyzetben a gazdának kell okos döntést hoznia a következő időszakról. Az igazgatás nem tudja megmondani, mit kell tennie, az igazgatás feladata inkább az lenne, hogy segítse a helyes döntések meghozatalát. Ehhez kulcsszó a tudás, a gazdálkodó tudása arról, hogyan lehet alkalmazkodni a változásokhoz. Ezért fontosak a tájékozódás, olvasás, kísérletezés és új kultúrák kipróbálása.
Az EU-ról általában a támogatások kapcsán beszélünk, de az EU ennél sokkal több. Példának hozza fel, hogy norvégok és svájciak fizetnek az uniós piachoz való hozzáférésért támogatások nélkül is. Ez azért is lényeges, mert a magyar termékek körülbelül 80%-a uniós piacra megy, és a gazdákra vonatkozó szabályozás jelentős része is uniós, nem csak támogatási szabályok, hanem állat- és növényegészségügy, élelmiszerbiztonság, környezetvédelem. Ugyanakkor az EU minőségi garancia is. Harmadik országok felé értékesítéskor az uniós sztenderdeknek való megfelelés versenyelőny lehet. Ezt a növényvédőszeres cégek és az ökológiai termelők példáján is érzékelteti. Az uniós megfelelés nehéz, de aki EU-ban engedélyeztet, később hivatkozhat rá, hogy a szigorú sztenderdeknek megfelel.
Az EU változásait a világpolitika, a gazdaság és az országok teljesítménye determinálja. A globális környezetben széttöredeztek az ellátási láncok, erőalapú politika uralkodik, sokan a szabályokon alapuló nemzetközi rend végéről beszélnek. Ezzel szemben az EU továbbra is világos szabályrendszert jelent. Ezért is próbálnak hozzá kapcsolódni olyan országok is, mint Kanada vagy az Egyesült Királyság. Ennek részeként felértékelődnek a kereskedelmi megállapodások, mert piacot biztosíthatnak az uniós termelőknek. Akkor is fontos ez, ha elsőre úgy tűnik, mi úgyis az EU-nak termelünk. Ha az uniós termékek nem jutnak ki a világpiacra, az EU-n belül vezetődnek le, vagyis a belső piacon fokozódik a verseny. Az elmúlt években sokan ezt már megtapasztalták, és több nyugat-európai miniszter is jelezte, hogy a belső piac még fontosabb lesz, ami erősebb konkurenciát jelent.
A klíma- és környezetpolitika kapcsán a zöld megállapodásról (Green Deal) megjegyzi, agrárkörökben sok kritika éri. Egy pozitívumát azonban kiemeli, hogy az EU felismerte, a világpiacon, különösen a közép- és felsőpolgári rétegeknek az uniós termékeket azzal lehet jól eladni, hogy klíma- és környezetbarátok, állatjóléti szabályoknak megfelelnek, trendik. Ez a logika valamilyen szinten megmarad, de közben a versenyképesség hasonló súllyal lépett be mellé. A Green Deal ingája visszalendült, és már elfogadott jogszabályokat is módosítanak.
A bővítés témájánál Ukrajna Magyarországon sokszor negatívan jelenik meg. Felhívja azonban a figyelmet arra, Kelet-Európában ez biztonsági kérdés, a nyugat-európaiaknak pedig később gazdasági lehetőség lehet az újjáépítés és beruházások miatt.
A szabályozásról azt mondja, az EU és a Bizottság erősen váltott, a dereguláció – kevesebb uniós szabály, több tagállami mozgástér – a nyugat-európai országokban is meghatározó lett. Példaként említi a KAP egyszerűsítését, az állat- és növényegészségügyi, élelmiszerbiztonsági csomagot, illetve hogy az erdőirtásmentes termékekről szóló szabályozást fellazították. Most úgy látszik, hogy a klíma nem lesz kizárólagos központi kérdés, a cél inkább a versenyképes EU és versenyképes tagállamok.
Külön kitér Magyarország és az EU kapcsolatára, amit jelenleg nem tart kiegyensúlyozottnak. Szerinte több alapvető kérdésben eltér a magyar álláspont a 25–26 másik országétól, aminek következményei vannak: forrásokat veszítünk. Elmondása szerint eddig helyből 2 milliárd euró kohéziós pénz elveszett, 1 milliárd euróval kevesebb volt az ajánlat a költségvetési javaslatban, és mintegy 11 milliárd eurót felfüggesztettek; emellett ott a helyreállítási alap, nagyjából 10 milliárd eurós nagyságrenddel (a nulla százalékos kölcsönt is beleszámolva). A kieső források a környező országok piaci szereplőinél jelennek meg, így versenyhátrányt okoznak. A brüsszeli érdekérvényesítést gyengébbnek látja, példaként hozza, hogy a biztosok kabinetjeiben a magyar biztos kabinetjén kívül alig, vagy egyáltalán nincs magyar.
A támogatások jövőjéről azt mondja: valószínűleg lesz támogatás, de sok a kérdőjel. A bizottsági javaslat ugyan lehatárol agrárpénzeket, de nincs elkülönített agrárköltségvetés, és az állam- és kormányfők akár úgy is dönthetnek, hogy ezt a lehatárolást megszüntetik és az NRP-ben egységben kezelik a pénzeket. A bizottsági elnök leveleit is említi, 10% fordítható lenne vidékfejlesztésre, illetve van 40 milliárd eurónyi, előre programozható mezőgazdasági felhasználásról szóló lehetőség. Ezeket nem új pénznek tartja, és hangsúlyozza, hogy levelekről van szó, nem módosított javaslatról. A fő döntés a tagállamoknál lesz, miközben a többéves pénzügyi keret főszámairól sincs még döntés.
Kockázatként hozza fel a jogállamiság kérdését is. Az NRP-javaslat a 8–9. cikkben előfeltételként írja elő az alapjogi karta és a jogállamisági követelmények teljesítését, ami minden támogatásra vonatkozik. Szerinte ez egzakt módon számon kérhető, mert vannak jogállamisági jelentések, és Magyarországról is készülnek ilyenek. A helyzet kockázatot jelent a források szempontjából.
A KAP-javaslat kapcsán kiemeli: a döntési jogkörök nagy része a tagállamokhoz kerül. Olyan mozgásteret kapnak az országok, hogy később nehéz lesz Brüsszelre mutogatni. Agrárpolitikát kell csinálni tagállami felelősséggel, és a forrásokért a kohéziós célokkal is versenyezni kell. Az egységes terv időigényes, és módosítása is bonyolultabb lehet, ráadásul a döntés nem az agrárminiszterek tanácsán, hanem az EU-ügyek/külügyi szinten dőlhet el.
Provokációként két ábrával érzékelteti, hogy érdemes magunkat hasonló helyzetű országokhoz mérni (kukorica 2005-től, tej 2013-tól és a kvóta megszűnése), mert így látszik, mennyire voltunk hatékonyak (nem voltunk) a hasonló induló pozíciókhoz képest.
A támogatások fontosságát elismeri. A magyar mezőgazdaság jelentős része függ a támogatásoktól, a tesztüzemi rendszer alapján körülbelül 45% a függés mértéke, ami sok nyugat-európai országhoz hasonló. Ugyanakkor szerinte végig kell gondolni, mire és mennyit érdemes támogatni, mert a támogatás nem olyan, mint a Béres csepp, hogy mindenre jó. Példának hozza a fiatal gazdákat: a pénz mellett számít a vidéki életminőség (orvos, iskola, szolgáltatások), vagyis a vidékfejlesztés is kulcs. A kukoricatermesztés zónatérképe kapcsán felveti: a rendszer ma nem tesz különbséget aszályos területek és kockázatok szerint, miközben országos, termelési zónákra épülő, mit érdemes termelni és mit nem típusú iránytűből kevés van. Ha csökken vagy nem nő a támogatás, muszáj lenne tudatosabban allokálni.
A múltból két, szerinte kihasználható lehetőséget emel ki. Erről keveset beszélnek, de a 2004-ben csatlakozott kelet-európai országok közül Magyarország érte el a legmagasabb hektáralapú támogatási szintet, ami erős bázis. A GMO-mentességet pedig lehetőségként említi, de kevés tudatos marketing és piaci építkezés társult hozzá, pedig most, amikor nő a verseny és nehéz helyzetben vannak a búza- és kukoricatermelők, ez is kapaszkodó lehetne.
Zárásként javaslatokat fogalmaz meg. Mindenképp kell egy, a mostani piacnak és helyzetnek megfelelő agrárstratégia, amely figyelembe veszi a piacot, a klímaváltozást és a gazdák tudását, véleményét. Ha nincs meg a tudás itthon, hívjanak külföldi szakértőket (például déli országokból), és a kutatóintézetek foglalkozzanak azzal, hogy zónánként mit érdemes termeszteni, ne a gazdának kelljen mindent saját költségen kikísérleteznie. A holland példát hozza: az egyetemek kutatnak és elemeznek, a gazdák termelnek – mindenki azt csinálja, amihez ért. A gazdák részéről pedig le kell zárni a mert így szoktuk logikát Közgazdaságilag, piaci igények alapján, tudásra építve kell végiggondolni, mit miért csinálnak, különben lemaradás jön.
Úgy látja, a következő időszakban agrárpolitikák fognak versenyezni egymással. Országonként eltérő ösztönzők, támogatási súlypontok alakulnak ki, és csak a terítésnél derül ki, ki mire mennyit ad. Magyarországnak ezért idejében végig kell gondolnia, mit érdemes támogatni, és hova kell erőforrásokat tenni, hogy a mezőgazdaság versenyképesebb legyen.