Prezentáció ITT
Filmfelvétel ITT
Lakatos Boglárka, az Agrárközgazdasági Intézet klíma- és környezet, klímakutatási osztályának munkatársa előadásában azt a puzzle-t igyekezett összerakni, amelyben az éghajlati kitettség, az éghajlati érzékenység és az ezekből összeálló sérülékenység együtt értelmezhető, és amelyre az alkalmazkodási intézkedések adhatnak választ. Kapcsolódott az előző előadáshoz, jelezte, hogy ő a fogalmak tisztázásával, ábrákkal és konkrét, megvalósult példákkal próbálja árnyalni a képet.
A kitettséget először a csapadék változékonyságán keresztül mutatta be. Nem hosszú idősorral indított, hanem a 2024-es év havi csapadékeltéréseivel az átlaghoz képest. Minden hónapnál százalékos eltérések szerepeltek, és több hónapban is 100% feletti volt a különbség. Ezzel azt hangsúlyozta, hogy nemcsak kevesebb vagy több csapadék a probléma, hanem a szélsőség és a gyors ingadozás is. Ezután egy Péceli-féle klímakörzet-osztályozást mutatott Magyarországra, a 1961–1991 közötti állapotot hasonlította a 1991–2020 közötti időszakhoz. A skála a hűvös-nedvestől a mérsékelt nedves-szárazon át a meleg-száraz (legpirosabb) kategóriákig terjedt, és a két időszak összevetése magáért beszélt. A térképek alapján erősödött a meleg-száraz jelleg. A kitettségnél megjegyzett egy nyitott kérdést is: ha a kitettség adottság, vajon a felszínborítás alakításával mégis lehet-e rajta valamennyit változtatni.
Az éghajlati érzékenység bemutatásához belvíz-veszélyeztetett területek tematikus fedvényét hozta, majd rögtön utána az aszálykockázattal érintett területek térképét. Kiemelte, hogy a két térkép átfedése látványos, és ha a veszélyeztetettség szót az érzékenységre cseréljük, akkor a lényeg ugyanaz marad: a rendszer bizonyos adottságok miatt különösen reagál a szélsőségekre. A térképek alapján Magyarország keleti fele erősen érintett mind belvíz-, mind aszály-érzékenységben.
A sérülékenységet már a tényleges károkon keresztül szemléltette. Bemutatta a 2020–2025 közötti elfogadott aszálykár-jelentések területi eloszlását (blokkszintű ábrázolással), amit kolléganője készített. Az ábrák azt mutatták, hogy egy-egy évben akár az ország nagy része, sőt gyakorlatilag az egész terület is érintett lehet. Külön kiugró évként utalt 2022-re, de jelezte, hogy a változékonyság még ezen belül is nagy. Itt visszakapcsolt a kitettség értelmezéséhez. A sérülékenységet nemcsak az éghajlati tényezők szintje, hanem azok gyors hullámzása is erősíti. Ezután belvíz- és aszálykárok átfedéseire is felhívta a figyelmet, és megemlítette, hogy 2024-ben is majdnem az ország teljes területét érintette az aszálykár. A mezőgazdaság jelentőségét a kifizetések szerkezetével is alátámasztotta. A főbb növénycsoportok részesedésén gyönyörűen látszott, hogy a szántóföldi növénytermesztés kiemelkedő súlyú az éghajlati alkalmazkodás szempontjából.
Ezután tért rá a kulcsfogalmakra: mi a különbség és mi az átfedés az alkalmazkodás és a reziliencia/ellenállóképesség között. Az alkalmazkodást alapvetően felkészülésként és megelőzésként írta le. Új módszerek és beavatkozások, amelyek a jelen helyzetre és az előre jelzett trendekre reagálnak, kár- és veszteségcsökkentő szándékkal, és amennyire lehet, igazodnak az új éghajlati körülményekhez. Példákat is sorolt: talajvédelem, vízmegtartó megoldások, vetésidő módosítása, öntözési technológiák korszerűsítése, növényfajta-választás (aszálytűrőbb fajták). Jelezte, hogy ezek a lépések gazdasági és környezeti szempontokat is próbálnak összehangolni.
A rezilienciát ezzel szemben inkább teherbírásként, rugalmasságként és hosszú távú stabilitásként fogta meg. Itt már nem pusztán a károk mérséklése a fókusz (bár az is cél), hanem a kockázatkezelés és a kiszámíthatóbb működés kialakítása. A rendszer gyorsabban tudjon visszatérni egy működő állapotba, és minél kevesebb hirtelen, nagy döntésre kényszerüljön. Ennek példái között ismét előjött a talaj, de reziliencia-aspektusban. A talaj akkor jó, ha szélsőségek mellett is megőrzi szerkezetét és nedvességét. Emellett diverz vetésszerkezetet említett, hogy egy kultúra kiesése ne borítsa meg a teljes gazdaság működését.
Megjelentek a közösségi intézkedések is: vízvisszatartó rendszerek közös kialakítása és fenntartása, amelyek száraz időszakban biztosítják a víz elérhetőségét. A gyepgazdálkodást is úgy hozta be, mint a vízkompatibilis, sokrétű területhasznosítás jelképes példáját. Összefoglalva: alkalmazkodás = jó gyakorlatok és beavatkozások működtetése; reziliencia = a teljes rendszer figyelembevétele, időben és közösségi szinten is.
A gyakorlati példákhoz egy klímaalkalmazkodási jelentésből vett ábrákat használt (Green Policy Center), amelyek a legismertebb eszközöket sorolták: talajtakarás, faj- és kultúraváltás, forgatás nélküli talajművelés különböző mélységekben és formákban, valamint az ő szakterületéhez közel álló vizes élőhelyek létrehozása és védelme természetalapú megoldásokkal. Ezeknél nem részletezett mindent, inkább azt jelezte, hogy a nem termelő tájképi elemek elhelyezése és új vizes élőhelyek kialakítása is fontos része lehet a válaszoknak, és a későbbi példákban kifejezetten a hatások alátámasztására törekedett.
Konkrét megvalósításként elsőként Debrecen térségét említette: ökológiai vízpótlás vízügyi kezdeményezésre, önkormányzati egyeztetéssel. Egy műtárgy lezárásával a Tócó mentén egy helyi legelő/kaszáló kapott elárasztást az adott csatornaszakaszon. Az üzenet egyszerű volt, a vízmegtartás sokszor annyi, hogy amikor van víz és van helye, akkor rá kell hagyni a területre, és onnantól hasznosulhat (például bioprodukcióban). Mindeközben járulékos előnyöket ad, mikroklíma-javítás, biodiverzitás-növelés, talaj- és talajvíz-visszaszivárgás támogatása.
A következő példa a Maris-pusztai vizes élőhely volt, civil/magánkezdeményezéssel. Itt is legelőből lett vizes élőhely, de a gazda célja nem állandó nagy tó volt, hanem sekély vizű, időszakos, lápos jelleg, amelyet a terület domborzata adott ki. A vízmélységet 10–40 cm körül képzelte el, és elfogadta, hogy nyár végére kiszáradhat. Ez természetes működés, nem a projekt kudarca. Érdekes elemként hangzott el, hogy a vízutánpótlás a fűtési szezonban érkezik egy élményfürdő használt termálvizéből, amely korábban egyszerűen elfolyt, így viszont helyben maradhat. Ugyanakkor az előadó jelezte, hogy a vízminőségi kérdésekre is figyelni kell, de mennyiségi oldalról a víz a területen maradt.
A martfűi példa szintén magánkezdeményezés volt, a Vízadattárba program egyik jelentkezőjeként. A gazdálkodó beszámolója szerint az elmúlt évek aszályai és a talajvízcsökkenés gyakorlatilag kipusztította a kaszálót. A terület egy 40 hektáros egykori Tisza-meder; a tervezésnél és a vízügyi modellezésekben azt becsülték, hogy 5–8 hektáron alakulhat ki állandó vízborítás, helyenként akár 1 méteres mélységgel, domborzati okokból.
Ezután önkormányzati példát hozott: Rúzsa település egy LIFE projektben (összesen öt település vett részt). A Dél-Alföldön arzénes mélységi vizekből származik az ivóvíz, amit tisztítani kell; a tisztítás melléktermékeként keletkező dekantált víz korábban elfolyt. A projektben nádasos ülepítőt hoztak létre, így a víz beszivároghat a talajba, növelve a környék talajvízutánpótlását és javítva a mikroklímát, turisztikai értékkel is.
Püspökszilágy szintén LIFE-projektpélda volt, de dombvidéki környezetben, ahol a szélsőségek inkább villámárvízként jelentkeznek, nagy pusztítással és önkormányzati költségteherrel. A falun áthaladó patak vízgyűjtőjén nyolc hordalékfogót és lefolyáslassító rönk gátat helyeztek ki. Ezek lényege, hogy a felső szakaszokon szétterítik a vizet, lassítják a lefolyást, elősegítik a beszivárgást, így a hirtelen nagy víztömeg nem gyorsul fel a település irányába. A monitoring jó híre az volt, hogy a 2018-ban megépült rendszer óta nem jelentkeztek villámárvízből adódó vízkárok a településen. Kiemelte azt is, hogy a gátak kis víznél átengedik a középvízi folyást, a nagy víznél viszont visszatartanak valamennyit.
Erdőgazdálkodási példát is hozott (szintén LIFE projekt, 2013–2018, Kaszó térsége), vizes élőhelyek megőrzése, csapadék helyben tartása, vízellátás javítása, ökológiai állapot helyreállítása. Itt vízmegtartó tavakat alakítottak ki, illetve a meglévő medrek feltöltését is elvégezték. Bemutatta a mederborda működését. Kis víznél átfolyik rajta a víz, nagyobb víznél a természetesen érkező hordalék segít a visszatartásban, és a beszivárgás fokozódik. Megemlített egy szabályozható átereszt is, hogy a víz kiengedése és visszatartása kezelhető legyen. A projekt erőssége a részletes monitoring volt. Egy égeresben 10 éger és 4 kocsányos tölgy állományát vizsgálták, kontrollként olyan területen, ahol nem volt visszatartás. Száz-száz egyedileg jelölt fán értékelték az egészségi állapotot, és 20×20 méteres botanikai parcellákban is mértek. Az eredmények szerint már 2017-ben statisztikailag szignifikáns javulás volt kimutatható a talajvízszintben. A vízszint korábban szélsőségesen ingadozott (aszályban erős csökkenés, eső után hirtelen emelkedés, majd gyors visszaesés), a beavatkozások után ezek a kiugrások csillapodtak. A tározók vízmegtartó hatása 300 méterig kimutatható volt, és 200 méteren belül különösen hatékonynak és tartósnak bizonyult a talajvízszint-ingadozás stabilizálásában. Az évgyűrű-elemzésekben 2017-ben trendforduló jelent meg, 2014-től pedig a kontrollhoz képest csökkent az ágelhalás és a levélvesztés.
A síkvidéki, mélyfekvésű területek jelentőségére is kitért, és jelezte, hogy ehhez pályázati lehetőségek is kapcsolódnak. Kutatási alátámasztásként egy olyan megfigyelést hozott, amely eredetileg nem kifejezetten a vízmegtartás hatásának mérésére irányult. A Lechner Központ nagy felbontású növényállapot-térképet fejlesztett, és a műholdas adatok validálásakor terepi ellenőrzések során azt látták, hogy a térképen jelzett vizes élőhelyfoltok közelében a kukorica kétszer olyan jól teljesített, mint egy másik táblán, ahol erős növényállapot-romlást jelzett az index. A terepen magasabb állományt, hiánytalanabb sorokat és jobb csöveket tapasztaltak, vagyis a közeli víz jelenlétének hatása valóságban is látszott.
A talajtakarás jelentőségénél egy áttekintő (review) összegzést idézett. 2015–2025 között 38 lektorált tanulmány eredményét foglalták össze. Eszerint a takarónövény-keverékek 5–30%-kal növelhetik a talaj szervesanyag-tartalmát, javíthatják a talajminőséget, a mikrobiális aktivitást és a tápanyagkörforgást. Mindez együtt növeli a talaj vízmegtartó és beszivárgó képességét, stabilizálja a szerkezetet. Ezt visszakötötte a reziliencia fogalmához. Minél stabilabb és szerkezetesebb a talaj, annál kisebb sokkok érik a rendszert az éghajlati kitettség mellett, és annál kevésbé szélsőséges a vízháztartási reakció.
A rezilienciát erősítő elemeket a végén már inkább felsorolás szerűen tudta bemutatni. Kiemelte az adatalapúságot. Mérés és ismeret nélkül nincs adaptáció, ezért fontos centiről centire ismerni a területet, annak működését, domborzatát és táji szerepét. Ehhez korai előrejelzések és monitoringok kellenek (és ide sorolhatók akár mesterséges intelligenciás megoldások is). Hangsúlyozta az ösztönzők szerepét. Az alkalmazkodás akkor működik, ha megéri, ezért piaci és gazdasági ösztönzők szükségesek, amelyek kifejezetten a hosszú távú rugalmasságot célozzák. Fontosnak nevezte az integrációt is, mert a gazdasági és környezeti szempontokat együtt kell lekövetni, például a vízmegtartó intézkedéseket támogató rendszerekben.
A társadalmi-intézményi dimenziót következő lépésként írta le. Itt már nemcsak táblaszinten működik a reziliencia, hanem tudásmegosztással és együttműködéssel vízgyűjtő-szinten, öntözési közösségekben. A lényeg a közösség. Együttdolgozás és tudásmegosztás nélkül nehéz naprakésznek és tájékozottnak maradni.
Zárásként nyomatékosította. A rezilienciát nem válság utáni helyreállításként kell felfogni, hanem a rugalmasság alapköveként, amelyet előre kell felépíteni. A környezeti szempontok integrálása nem opció, hanem alaptétel a rugalmasabb, reziliensebb jövő érdekében.