Előadás prezentáció ITT videó ITT
Magyarországon az elmúlt két évben több carbon farming program jelent meg, és a mezőgazdasági termelők számára új bevételi forrást kínál. Az Európai Unió tervei alapján a jövőben ez nemcsak önkéntes bevételi lehetőségként, hanem akár kötelezettségként is megjelenhet.
Óvári Csilla az Agrárközgazdasági Intézeten (AKI) belüli ITE szervezeti egységet munkatársa, amely az innováció terjesztésével foglalkozik, és a KAP magyarországi megvalósítását segíti. A KAP Hálózat -amihez az AKI ITE is tartozik – funkciója a termelők és az agrárium más szereplői közötti kapcsolatépítés támogatása, valamint az, hogy kutatóintézeti és nemzetközi projekteredmények beépülhessenek a termelők gyakorlati tudásába. A carbon farming – új témaként – ennek a területnek az egyik „zászlóshajója”. A következő időszakban további programokat terveznek, akár bemutatóüzem-látogatásokkal is, ezért érdemes figyelni a AKI honlapot.
A bevezető gondolati keret az volt, hogy a klímaváltozás hat a mezőgazdaságra, és a mezőgazdaság is hat a klímaváltozásra. A mezőgazdaság az üvegházhatású gázok kibocsátásához is hozzájárul: Magyarországon az össznemzeti kibocsátás mintegy 12%-a kapcsolódik a mezőgazdasághoz (világszinten a számok eltérhetnek, és a vita során elhangzik, hogy a rizstermesztés aránya világszinten jelentős, de Magyarországon a rizs nem meghatározó). Bár a 12% elsőre nem tűnhet nagynak, de a jövőben a mezőgazdaság részesedése nőhet, mert az energetikai szektorban több technológia áll rendelkezésre a gyors kibocsátáscsökkentésre (például megújuló energia használat), míg a mezőgazdaságban a kibocsátás inkább stagnált, és nehéz látványosan csökkenteni. Emiatt az Európai Bizottság további ösztönzőket keres a mezőgazdaság „zöld átállásának” gyorsítására, és a carbon farming egy ilyen eszköz.
A mezőgazdasági üvegházhatású gázok közül három fő gázt emel ki: metán, dinitrogén-oxid és szén-dioxid. A metán fő forrásai az állatok emésztése és a trágyatárolás, a dinitrogén-oxid pedig nagyrészt a talajok tápanyag-utánpótlásához kapcsolódik, mind szerves, mind műtrágyák révén. Uniós szinten a metánkibocsátás több mint fele, a dinitrogén-oxid-kibocsátás pedig körülbelül kétharmada a mezőgazdaságból származik. A mezőgazdaság ugyanakkor szerencsés abban az értelemben, hogy nem csak kibocsátó: képes a légköri CO₂ megkötésére biomasszában vagy talajban. Biomasszában különösen a fás szárú rendszerek (erdőtelepítés, agrárerdészeti rendszerek) számítanak, míg a CO₂ kibocsátás mezőgazdasági oldalról kevésbé domináns, inkább például a szántás szénkészlet-csökkentő hatásával és egyes tevékenységekkel függ össze.
A carbon farming fogalma az EU anyagaiban 2021-ben jelent meg először, de más régiókban (USA, Ausztrália) régebbi múltja van. Az Európai Bizottság két értelemben használja: egyrészt fenntartható gazdálkodási gyakorlatok gyűjtőfogalmaként, másrészt ösztönző üzleti modellként.
A modell lényege, hogy a termelők többletbevételhez juthatnak azáltal, hogy megkötött vagy elkerült kibocsátásuk kvótában kifejezett értékké válik, és eladható. A carbon farming klímapolitikai eszköz is: a témát nem elsősorban a mezőgazdasági, hanem a klímapolitikai igazgatóság viszi, mert a cél az, hogy a mezőgazdaság erősebben járuljon hozzá a klímasemlegességi célokhoz. Emellett a rendszer más „zöld célokat” is szolgálhat, például természet helyreállítást és biodiverzitás-védelmet.
A koncepció szerint a jövőben a mezőgazdasági termelés két „terméket” adhat: egyrészt a hagyományos mezőgazdasági terméket, másrészt – megfelelő gazdálkodás és tanúsítás esetén – egy tanúsított karbonegységet, amely karbonbevételt hozhat.
Hogy mi számít carbon farming tevékenységnek, arra nincs kizárólagos lista: az EU sok példát sorol, a módszertani részletek pedig még kidolgozás alatt vannak. A bemutatott csoportok közé tartoznak a szénmegkötést növelő gyakorlatok (talajban vagy biomasszában), a fenntartható tápanyaggazdálkodás (műtrágya-optimalizálás, veszteségcsökkentés – itt kibocsátáscsökkentésből keletkezhet egység), továbbá elvi lehetőségként a fenntartható erdőgazdálkodás és az állattenyésztés kibocsátáscsökkentése, amelyeknél még hiányozhatnak a számszerűsítéshez szükséges módszertanok. A lényeg, hogy nem „új” gyakorlatokról van szó, sok elemet a KAP már eddig is támogatott, mégsem terjedtek el széles körben sem Magyarországon, sem EU-szinten. Nem egyetlen elem bevezetésére épít, hanem gyakorlatok kombinációjára: egyetlen beavatkozás (például a szántás elhagyása) önmagában kis hatású lehet, de több elem együtt már mérhetőbb eredményt hozhat.
A gyakorlatok bevezetése kapcsán felmerül a terméskiesés és a költségek kérdése. Lehet átmeneti terméscsökkenés, ugyanakkor az EU-s elképzelés hosszabb távon stabilabb, reziliensebb termelést vár, még ha az átállás kezdetben veszteségekkel jár is. Költségoldalon vannak többletköltséges elemek (erdőtelepítés, zöldtrágyázás vetőmag- és beforgatási költséggel), de lehetnek költségcsökkentők is (kevesebb művelési menet, üzemanyag spórolás, akár gépek eladása szélsőséges példaként). Felmerülhet, hogy a termelők rendelkeznek-e a szükséges tudással. A lassú terjedés arra utal, hogy hiányzik a támogató, szaktanácsadói hálózat.
A carbon farming fontos különbsége az agrártámogatásokhoz képest, hogy nem tevékenység-, hanem eredményalapú: a kifizetés alapja a megkötött szén-dioxid mennyisége, amit mérni vagy modellezni kell. Emiatt kulcskérdés a tanúsítás. A részvétel lépései: csatlakozás tanúsítási rendszerhez, audit (adatszolgáltatás, esetenként helyszíni ellenőrzés), tanúsítvány kibocsátása és nyilvántartásba kerülése, majd a karbonkereskedelem. Jelenleg már léteznek magán (önkéntes) karbonpiacok, kevésbé szigorú szabályokkal; Magyarországon is vannak programok.
A rendszer hosszú távú elköteleződést kíván: tevékenységtől függően 5–20 év is lehet (erdőtelepítésnél 20 év, regeneratív talajművelési csomagoknál például 5 év, minimum 5 év a jogszabály szerint). A tanúsítás induláskor adatfelvétellel és gyakran talajmintavétellel jár, később rendszeres adatszolgáltatás szükséges, és bizonyos időközönként ismételt mintavétel. A monitoring nem áll meg a tevékenységi időszaknál: utána még öt évig folytatódik, hogy csökkentsék a visszafordíthatóság kockázatát (például ha valaki öt év után felszánt, és a megkötött szén „elveszik”). Emiatt a szénmegkötés ösztönzését sokan kritizálják ideiglenessége miatt, szemben a tényleges kibocsátáscsökkentéssel.
Az uniós rendelet kritériumokat ír elő: a számszerűsíthetőség (mérhető többletmegkötés vagy csökkentett kibocsátás, akár méréssel, akár modellezéssel; a számításba kapcsolódó tényezők, például üzemanyag-megtakarítás is beleszámíthat), az addicionalitás (nem jár kredit kötelező gyakorlatért; plusz vállalás kell, és pénzügyi ösztönző szerepet is szánnak neki), a hosszú távú eredményesség és felelősség (ha nem teljesül, elvonás vagy pénzügyi ellentételezés, sőt biztosítási megoldások; az egységek egy része „pufferalapba” kerülhet, például 20%), valamint a fenntarthatóság (EU-s környezeti célokhoz való hozzájárulás, elsősorban biodiverzitás és természethelyreállítás, de más célok is).
A karbongazdálkodás lehetséges formái között szerepel az önkéntes karbonpiac (például nagy cégek – Magyarországon Nestlé, Mars – az alapanyagbeszállítók zöldítésére és saját fenntarthatósági céljaikra), az emissziókereskedelmi rendszer kiterjesztése (jelenleg főként energia/ipar, később közlekedés, és vizsgálják 2030 után az agrár-élelmiszeripari kiterjesztést), illetve a támogatásokkal kombinált változat (részben tevékenységalapú, részben eredményalapú kifizetéssel). Az EU a kötelezettségek kijelölésénél azt is vizsgálja, ki legyen a kibocsátáscsökkentésre kötelezett szereplő: termelő, állattartó, élelmiszergyártó vagy forgalmazó. Minél „későbbi” szereplő, annál kevesebb ellenőrzendő egység, és annál inkább visszagyűrűzik a hatás a láncban – de bármely megoldás költségeket hozhat, és az élelmiszerárakat is befolyásolhatja.
A rendszer kiépítése folyamatban van: a keretjogszabály tavaly év végén jelent meg, az idei év a végrehajtási háttér kidolgozása, jövő év elején várható az akkreditált tanúsítók jogi kerete, és jövőre indulhat a működésük. Az EU adatbázisokat és nyilvántartást épít; a központi nyilvántartási rendszer 2028-ig készülhet el, célja a kettős tanúsítás és többszöri értékesítés elkerülése. Nem minden tevékenység kerül be egyszerre. A módszertanilag „érettebb” elemekkel kezdik, az állattenyésztés és a fenntartható erdőgazdálkodás későbbi bővítési irány, amelyről 2026-ban dönthetnek. A rendelet nemcsak mezőgazdasági carbon farmingról szól, hanem a széneltávolítás teljes palettájáról, ipari szénleválasztással együtt.
Összegzésként a carbon farming célja a mezőgazdaság zöld átállásának ösztönzése és a kibocsátások csökkentése. Hosszú távú elköteleződést igényel, várhatóan többletjövedelmet adhat, de hektáronként széles sávban változhat (példaként fél tonna és 3–5 tonna közötti értékek is elképzelhetőek a regeneratív gyakorlatokra, a talaj és éghajlat függvényében. A rendszer részben az átállás finanszírozását célozza, nem feltétlenül „örökre” fizetne, hanem lökést adna a fenntartható működéshez. A gyakorlatok az alkalmazkodást is segíthetik talaj- és vízháztartás-javulással, ezért 2027 után várhatóan nő a jelentőségük. Fontos elem, hogy magánforrásokat hoz a finanszírozásba, és a bonyolult tanúsítás célja, hogy ne „greenwashing”, hanem tényleges kibocsátáscsökkentés történjen.
A 2025. november 12-én Kónyban, a projekthez kapcsolódó eseményen elhangzott előadás írott formájának elkészítésében a Red Rabbit informatikai megoldását használtuk.